Mennyit beszélgettünk róla.
Hogy ezerkilencszázkilencvenhárom augusztus tizenharmadika
vajon péntek lesz-e.
Hallgattuk a recsegő lemezt.

Néhány sör után énekeltük is
buszon, villamoson, metrón.
És nagyokat röhögtünk. 
Hogy ezerkilencszázkilencvenhárom augusztus tizenharmadika.
Nem biztos, hogy péntek.
Egyedül vagyok.
Nem biztos, hogy élek.

Nem néztünk utána.
Nem számoltuk ki, hogy melyik napra esik.
Valahogy nem volt rá szükség.
Jó volt úgy hagyni, bizonytalanul.
És néztünk bele a messzi jövőbe.
Abba a kiszámíthatatlanba
és rejtélyesbe, és félelmetesbe.
Abba a rejtélyes és félelmetes napba,
amikor egyedül vagyok és egyedül repülök.

Aztán ezerkilencszázkilencvenhárom augusztus tizenharmadikán
eszembe jutott.
Egészen véletlenül.
Hogy ma van.
Hogy a mai nap.
Basszus, gondoltam.
Gondoltam telefonálok, hogy hé, tudod milyen nap van?
De aztán hagytam a fenébe.
Hagytam az egészet a fenébe.
Már nem is tűnt olyan fontosnak.

Péntek volt.

Egy hosszú, és unalmas 
csoportfoglalkozáson vettem részt.
Hogy kifejezzem nemtetszésemet; feltűnően
ásítottam a csoportvezető irányába, majd
bánatos sóhajtozásba kezdtem. 
A csoportvezető válaszul szintén ásított egyet,
aztán sóhajtott egy nagyot.
Így hát a foglalkozás hátralevő részében 
kénytelen voltam rendesen viselkedni. 

a macskás nőnek van egy macskája.
reggel, mielőtt elmegy otthonról, megeteti.
este, miután hazaér, megint megeteti.
és ad neki friss vizet.

ha hosszabb útra megy, viszi magával.
van egy ilyen rácsos doboz, abba rakja bele.
tavaly például a velencei tónál voltak nyaralni.
idén is majd mennek valahova.

a macskás nő fiatal nő.
a haját feltűzve hordja.
van neki néhány ősz hajszála, és
ha mosolyog, megfeszülnek arcán az izmok.

a macskás nő sokszor gúnyolódik magán,
és a saját ügyetlenségén élcelődik.
jaj, ezt nem kellett volna -mondja,
és a szája elé kapja a kezét.

jók ezek a macskák - mondja a macskás nő.
nevelhetők. jobban, mint egynémely ember-
mondja a macskás nő. és mosolyog. igen.
a macskás nő egyedül él.

Mi Atyánk, 
aki vagy. 
Vagy
lenned kéne.

Amen

A pénztárosnő nagyon utált. 
Undorral pakolta át az almát, narancsot, kenyeret
a szalagról a kosárba. Öreg volt, és fáradt. 
Fogatlan szája besüppedt. 
Nem baj, ha utál, gondoltam, valaki
mást utál, nem engem. Valakit, aki
megjelent benne akkor, ott, 
mikor átpakolta az almát, narancsot és kenyeret
a szalagról a kosárba.
És azt érezte, hogy öreg és fáradt, és hogy a
fogatlan szája besüpped. 
Nem baj, nem baj, gondoltam, 
mikor hazaértem. És kivettem egy almát a szatyorból, 
megmostam és megettem.

Mosogatni spirituális tevékenység.
A mosogatás az örökkévalóságra nevel.
A megvilágosodásra. Az üdvösségre.
Az üdvösség útja a rendszeres mosogatás.
Mit tennél, ha tudnád, hogy holnap itt a világvége?
Elmosogatnék.
Minden napnak elég a maga baja.
Minden napnak elég a maga koszos edénye.
Tegnapi, tegnapelőtti tányért mosni, a rend felborulására
figyelmeztet. A régi bűnöket, a fel nem dolgozott,
tisztára nem mosott élményeket, traumákat jelenti.
A holnapi edényt pedig nem lehet elmosni. Hiába készülünk,
nem oldhatjuk meg a jövő problémáit. Csak a mai nap, a mostani pillanat van a kezünkben.
Csak a mai napot áll hatalmunkban megváltoztatni.

Gyertek hát szikár kések, öblös tányérok, derék kanalak, okos bögrék!
Tisztítson meg titeket a zubogó víz és a mosószer illatos habja.
A forró fürdő után pihenjetek a szárítón elégedetten, összebújva,
mindannyiunk, az egész emberiség üdvösségének javára.

Apukám mostanában befőttet rak el.
Hordja haza a barackot kilószám.
Gyűlnek az üvegek, asztalon, szekrényben, szekrény tetején.
A könyveit beljebb tolja a polcon és oda is üvegeket rak.
Sosemlátott fazekak kerülnek elő a szekrény mélyéről.
Befőttesgumik, konyharuhák, meg mindenféle furcsa eszközök.
Főzi a befőttet. Pedig nem is szereti.
Ülünk a sárgára festett szobában, besüt a nap.
Hoztam még barackot- mutat a kosárra.
Egyél belőle. A többit befőzöm.
Mondom neki, hogy jó lesz. Pedig én sem szeretem.
Sosem szerettem a befőttet. Cukros, ragacsos.
Apukám befőttet rak el. Illatos, szép barackokból.
Kiveszek egyet a kosárból. Eszem. Az élet van benne, gondolom.
Olyan közhelyeket gondolok, hogy a barackban az élet van.
Meg a nap íze. Meg hogy az eső mosdatta. A szél szárította.
Eszem a barackot, és tudom, hogy ő is ilyeneket gondol.
Nézi a kosarat, és arra gondol, hogy az élettel van tele.
Egyél még! - mondja, ne menjen tönkre.
Nem kérek többet - felelem.
Akkor befőzöm - mondja. Hogy megmaradjon.

Van úgy, hogy felszáll a villamosra. A szomorúság.
Beül hátra. Alig lehet észrevenni. Szinte nem is.
Ül és néz. A szemetes, a szétgraffitizett villamoson.
A nőknek minden ujjukon gyűrű. Pénztárosok a tescóban- gondolom.
Vagy mp3-mal a fülükben menekülnek. A férfiak kotorásznak a nájlonszatyorban.
A liter tej, kiló kenyér mellett doboz sört találnak. Kinyitják, isszák. Egy öregember természet világát olvas. Biztos tanár volt, gondolom. Kicsit büdös. És koszos a szemüvege. Bámulok a láthatatlanba. A szétkarcolt, szétmart ablakon át
szétkarcolt, szétmart lesz a világ. Kanyarog
a villamos. Nem tudom, hol. Nem mondja be.
Ül és néz. A szomorúság. Arca van neki. Az ember odamenne.
Dehát nincsen semmi baj, mondanám neki.
De nem mondom. Talán eljut így is. Én leszállok.
Ott, ahol a földnek szaga van. Át a parkon.
A házak között. Be a kapun. A lábtörlőn túl. Ahol
virágok nyílnak, frissen sült tök illata vár és a sötétséget
függöny takarja el.

Ma még lehet aludni egy kicsit, hiszen értekezlet lesz: ülni a
kényelmes fotelben az asztal körül, lágyan hintázni, ringatózni,
amíg valaki beszél, és körbe-körbe néz, keresi a tekinteteket,
az értő figyelem jeleit az arcon, dehát ez nem gond,
tőlem megkaphatja, én már évek óta tudok
nyitott szemmel aludni, sőt, akár még beszélgetés közben is, figyelve
a hangsúlyokat, mikor kell biccenteni, hümmögni, vagy azt mondani:
igen, értem, közben játszadozni egy tollal, papírlap élét vizsgálni, vagy a fotel anyagát analizálni finom ujjbegyeimmel, az anyag szálait elképzelni, mint utat, a varrást hegynek, a bolyhokat, mint sűrű erdőt, és vándorolni, fel a kaptatón, ezernyi veszélyen át, hegyek, völgyek, folyók, különös lények, gonosz királyok és kedves boszorkák, próbák, amiket ki kell állni, hogy elnyerjem, ami elnyerhető, igen, értem, mondom közben, mert rám van nézve, de többet nem tudok mondani, mert még le kell győznöm a sárkányt, mielőtt vége az értekezletnek és fel kell ébredni.

Néztem a csempét a falon. Zöld volt. Világoszöld csempe.
Zöld kockák egymás mellett. A kockák között egy kis fuga.
Először megszámoltam a kockákat. Megszámoltam függőlegesen,
majd vízszintesen. Aztán összeszoroztam a két számot. Így megkaptam, hány darab csempelap van a vízszintes és függőleges tengely által körülhatárolt területen. Majd máshova helyeztem a tengelyeket és úgy számoltam, szoroztam. Aztán azt játszottam, hogy ez egy sakktábla. A jobb felső sarokban gondolatban elhelyeztem egy futót. Tekintetemmel végigkövettem az útját. Néztem, hogyan hasít keresztül a zöld csempén.
-Kár, hogy nem tudok már beszélni anyámmal - mondtam az orvosnak.
A tábla közepén végighaladt egy bástya, de a futó kiütötte.
-Ha akarja, nem adjuk tovább a morfint az édesanyjának - mondta az orvos. És akkor tudnak beszélni. Ha még el akarnak búcsúzni egymástól. De morfin nélkül ordítani fog a fájdalomtól.
Aztán lovakat képzeltem a csempére. Néztem, hogyan tudnának mozogni ezen a különleges sakktáblán. Néztem, hogyan ugrálnak a lovak, az L alakot szigorúan betartva.
-Vagy kapja tovább a morfint, és nem érez több fájdalmat. Egyszerűen elalszik. Nem ébred fel - mondta az orvos.
A királynő így tud lépni. És így is tud lépni.  Minden irányban. Olyan, mint egy futó és egy bástya egyben.
-Már megbeszéltünk mindent. Nem akarom, hogy fájjon neki, mondtam.
A lovak veszettül ugráltak a zöld csempe-táblán. Öt-hat ló is ott volt. Alig tudtam követni.
-Rendben, mondta az orvos. Akkor kapja tovább a morfint.
Azt hiszem, a vállamra tette a kezét. Megérintett. De nem tudom biztosan. Mert a lovak teleugrálták a zöld falat, futók és bástyák mentek mindenhova. Gyalogok támadtak mindent, nagyon kellett néznem őket. A zöld csempefalon. Abban az évben. Annak a nyárnak a végén.