Felébredni már késő,
alszik a tál, a véső.
Alszik az ajtó is rég.
Szárad a fű, fonnyad az ég.

Két óra, még két óra.
Tegnap ilyenkor azt mondtam, még huszonhat óra.
Egy hete azt mondtam: még százhetven óra.

Holnap azt fogom mondani: huszonhat órával ezelőtt.
Egy hét múlva azt fogom mondani: százhetven órája.
Háromszázhatvanöt nap múlva azt mondom: pont egy éve.

Ma nem, de minek?

Itt már nincsen út, ne félj.

Higgyük el, hogy úgy van
és legyünk együtt az úgyban.

A patikusnő kedves volt,
tudta mit akarok venni. Szinte
kérni se kellett.
Amikor meglátott, már lendült is
a doboz irányába. Cinkos összemosolygás. Igen, 
azt kérem. Ezek szerint bevált a múltkor, kérdezte. Bevált, mondtam. Ellátott
ismét mindenféle jótanáccsal, mikor és hogyan kell szedni. Mire
ügyeljek, satöbbi. Mondott néhány szót a
saját tapsztalatairól a termékkel kapcsolatban. Fizettem. Ő gyors,
és gyakorlott mozdulatokkal zacskóba rakta, és odaadta
a visszajárót. Mosolyogva elköszöntünk, az egész csak pár perc volt
a légkondicionált, szép kis patikában.

Azt hiszem, nem jövök ide többet.

Nálunk a nénik egyik része eteti a galambokat,
másik része mérgezi őket.
Így aztán a környékünk tele van kövér, haldokló galambokkal.

A szem a lélek trükkje.

Azért mégiscsak kell az élethez
a meg nem tevés,
az el nem készülés lelkiállapota.
A soha nem készülni el, meg az
az asztal szélén egyensúlyozó vizespohár lelkiállapota.
A bizonytalanság biztonsága. A nemtevés fölénye. Így
nézni azokat, akik életüket
fakkokban tárolják, felcímkézik. Látják már
a következő feladatot. Amit végre kell hajtani.
Igen, így talán könnyebb megmagyarázni,
az el nem készült feladatok
nyomasztó tömegét. 

Nincs alku - én hadd legyek!