Apukám igazánsportos ember volt régen. Úszott. Futott. Súlyzózott. Gyerekkorombanpróbált tanítgatni is a sportolás szeretetére, kedvencmondókáját idézte nekem: Jobb futni, mint menni. Jobbmenni, mint állni. Jobb állni, mint ülni.  Nézett rám ünnepélyesen. Én is néztem rá…

Te, aki vagy, nem úgy, mint azok.Amen

Nem én dudálok, hanem valaki dudál bennem-mondta a folyton dudáló buszvezető.

Nekem ez jó, mondta a pénztárosnő.Nekem is jó, mondtam én.Igen, az aprópénzem beváltásához kapcsolódó érzéseinkről beszélgettünk.

ő igen. ő nem. ő sem. ő sem.ő sem. ő igen. ő nem úgy. ő sem. őigen.

Menjen, csak menjen - mondta az autós.Menjen, csak menjen - mondtam én.Az autós volt az erősebb, énátmentem. Megköszöntem. Intettem. Visszaintett. Nem volt csalódás. Sem rossz érzés. Sem keserű szájíz. Elégedettség volt. Aztán elindultam visszafelé.

Erre a mondatra emlékezni akarok, gondoltam,és megszámoltam a betűket.

Felébredni már késő,alszik a tál, a véső.Alszik az ajtó is rég.Szárad a fű, fonnyad az ég.

Két óra, még két óra.Tegnap ilyenkor azt mondtam, még huszonhat óra.Egy hete azt mondtam: még százhetven óra. Holnap azt fogom mondani: huszonhat órával ezelőtt.Egy hét múlva azt fogom mondani: százhetven órája.Háromszázhatvanöt nap múlva azt mondom: pont egy éve.  

Ma nem, de minek?