Apukám igazán
sportos ember volt régen. Úszott. Futott. Súlyzózott. Gyerekkoromban
próbált tanítgatni is a sportolás szeretetére, kedvenc
mondókáját idézte nekem:

Jobb futni, mint menni. Jobb
menni, mint állni. Jobb állni, mint ülni. 

Nézett rám ünnepélyesen. Én is néztem rá ünnepélyesen. Hiszen
fontos dolgot hallottam tőle. És együttműködésem jeléül 
folytattam a gondolatmenetét:

Jobb ülni, mint feküdni, mondtam.
Hát igen, lehet, mondta bizonytalanul.

Jobb feküdni, mint aludni, mondtam.
Nem, azért ez nem így van, mondta. Aludni kell, tudtod, a pihenés...

Jobb aludni, mint álmodni, mondtam. 
Nem, mondta ijedten, mintha érezte volna, mi a következő mondat.

Jobb álmodni, mint meghalni.

Hogy aztán beszélgettünk-e tovább, vagy sem, arra már nem emlékszem.
De a lehetőség megvolt rá.