Mennyit beszélgettünk róla.
Hogy ezerkilencszázkilencvenhárom augusztus tizenharmadika
vajon péntek lesz-e.
Hallgattuk a recsegő lemezt.

Néhány sör után énekeltük is
buszon, villamoson, metrón.
És nagyokat röhögtünk. 
Hogy ezerkilencszázkilencvenhárom augusztus tizenharmadika.
Nem biztos, hogy péntek.
Egyedül vagyok.
Nem biztos, hogy élek.

Nem néztünk utána.
Nem számoltuk ki, hogy melyik napra esik.
Valahogy nem volt rá szükség.
Jó volt úgy hagyni, bizonytalanul.
És néztünk bele a messzi jövőbe.
Abba a kiszámíthatatlanba
és rejtélyesbe, és félelmetesbe.
Abba a rejtélyes és félelmetes napba,
amikor egyedül vagyok és egyedül repülök.

Aztán ezerkilencszázkilencvenhárom augusztus tizenharmadikán
eszembe jutott.
Egészen véletlenül.
Hogy ma van.
Hogy a mai nap.
Basszus, gondoltam.
Gondoltam telefonálok, hogy hé, tudod milyen nap van?
De aztán hagytam a fenébe.
Hagytam az egészet a fenébe.
Már nem is tűnt olyan fontosnak.

Péntek volt.