Apukám mostanában befőttet rak el.
Hordja haza a barackot kilószám.
Gyűlnek az üvegek, asztalon, szekrényben, szekrény tetején.
A könyveit beljebb tolja a polcon és oda is üvegeket rak.
Sosemlátott fazekak kerülnek elő a szekrény mélyéről.
Befőttesgumik, konyharuhák, meg mindenféle furcsa eszközök.
Főzi a befőttet. Pedig nem is szereti.
Ülünk a sárgára festett szobában, besüt a nap.
Hoztam még barackot- mutat a kosárra.
Egyél belőle. A többit befőzöm.
Mondom neki, hogy jó lesz. Pedig én sem szeretem.
Sosem szerettem a befőttet. Cukros, ragacsos.
Apukám befőttet rak el. Illatos, szép barackokból.
Kiveszek egyet a kosárból. Eszem. Az élet van benne, gondolom.
Olyan közhelyeket gondolok, hogy a barackban az élet van.
Meg a nap íze. Meg hogy az eső mosdatta. A szél szárította.
Eszem a barackot, és tudom, hogy ő is ilyeneket gondol.
Nézi a kosarat, és arra gondol, hogy az élettel van tele.
Egyél még! - mondja, ne menjen tönkre.
Nem kérek többet - felelem.
Akkor befőzöm - mondja. Hogy megmaradjon.