Van úgy, hogy felszáll a villamosra. A szomorúság.
Beül hátra. Alig lehet észrevenni. Szinte nem is.
Ül és néz. A szemetes, a szétgraffitizett villamoson.
A nőknek minden ujjukon gyűrű. Pénztárosok a tescóban- gondolom.
Vagy mp3-mal a fülükben menekülnek. A férfiak kotorásznak a nájlonszatyorban.
A liter tej, kiló kenyér mellett doboz sört találnak. Kinyitják, isszák. Egy öregember természet világát olvas. Biztos tanár volt, gondolom. Kicsit büdös. És koszos a szemüvege. Bámulok a láthatatlanba. A szétkarcolt, szétmart ablakon át
szétkarcolt, szétmart lesz a világ. Kanyarog
a villamos. Nem tudom, hol. Nem mondja be.
Ül és néz. A szomorúság. Arca van neki. Az ember odamenne.
Dehát nincsen semmi baj, mondanám neki.
De nem mondom. Talán eljut így is. Én leszállok.
Ott, ahol a földnek szaga van. Át a parkon.
A házak között. Be a kapun. A lábtörlőn túl. Ahol
virágok nyílnak, frissen sült tök illata vár és a sötétséget
függöny takarja el.