Néztem a csempét a falon. Zöld volt. Világoszöld csempe.
Zöld kockák egymás mellett. A kockák között egy kis fuga.
Először megszámoltam a kockákat. Megszámoltam függőlegesen,
majd vízszintesen. Aztán összeszoroztam a két számot. Így megkaptam, hány darab csempelap van a vízszintes és függőleges tengely által körülhatárolt területen. Majd máshova helyeztem a tengelyeket és úgy számoltam, szoroztam. Aztán azt játszottam, hogy ez egy sakktábla. A jobb felső sarokban gondolatban elhelyeztem egy futót. Tekintetemmel végigkövettem az útját. Néztem, hogyan hasít keresztül a zöld csempén.
-Kár, hogy nem tudok már beszélni anyámmal - mondtam az orvosnak.
A tábla közepén végighaladt egy bástya, de a futó kiütötte.
-Ha akarja, nem adjuk tovább a morfint az édesanyjának - mondta az orvos. És akkor tudnak beszélni. Ha még el akarnak búcsúzni egymástól. De morfin nélkül ordítani fog a fájdalomtól.
Aztán lovakat képzeltem a csempére. Néztem, hogyan tudnának mozogni ezen a különleges sakktáblán. Néztem, hogyan ugrálnak a lovak, az L alakot szigorúan betartva.
-Vagy kapja tovább a morfint, és nem érez több fájdalmat. Egyszerűen elalszik. Nem ébred fel - mondta az orvos.
A királynő így tud lépni. És így is tud lépni.  Minden irányban. Olyan, mint egy futó és egy bástya egyben.
-Már megbeszéltünk mindent. Nem akarom, hogy fájjon neki, mondtam.
A lovak veszettül ugráltak a zöld csempe-táblán. Öt-hat ló is ott volt. Alig tudtam követni.
-Rendben, mondta az orvos. Akkor kapja tovább a morfint.
Azt hiszem, a vállamra tette a kezét. Megérintett. De nem tudom biztosan. Mert a lovak teleugrálták a zöld falat, futók és bástyák mentek mindenhova. Gyalogok támadtak mindent, nagyon kellett néznem őket. A zöld csempefalon. Abban az évben. Annak a nyárnak a végén.